ellik a tehén, meg hogy a két ló össze ne rúgjon az elválasztó rúd alatt. Csak arra kell ügyelnie, hogy tánc közben jó szorosra fogja a szabadnapos cselédlány derekát.
Apáinkat a téesz - szervezők szalajtották meg a kapanyél mellől. Vállukra vették a kis motyójukat, s futottak egészen a nagyvárosig, ahol acélkeblére ölelte őket a gyár. A pöttyös kendős asszonyokból visszeres lábú szövőnők lettek, az öblös hangú, büszke férfiakból lesütött szemű, csendes spénhordó segédmunkások, vagy hajlott hátú betanított esztergályosok. A szerszámot a beállító lakatos köszörülte a kezük alá. Benépesültek az alagsori albérletek, s a konyhába is fekvő alkalmatosság került. Olykor két ágybérlő is váltotta egymást a
magas ember volt, most összeesett, szikár, arca ráncos, szájából kilóg mindig a filter nélküli, erős szivar. Szelíd ember, a neve otthon hallgass, de ha néha megszólal, akkor csend van, mert minden szava velős, és nem tűr ellentmondást. Igaz, hogy csak nagyon ritkán hallatja hangját. Inkább az asszonyt szidja magában, megint elment, és csak estére jön haza. Gubanc-gubanc hátán ez az asszony – Az öregnek úgy látszik, ez a szó jelenti asszonya jellemét.. Hogy miért gondolja ezt, mindegy. Nincs is semmi jelentősége. Felesége magas, erőteljes, határozott egyéniség. Férjével ellentétben öregségére kiteljesedett méretekkel rendelkezik. Csípőjén a kosár kényelmesen elfér, igazi gazdasszony. Jó asszony,
csak a szája, az ne lenne olyan nagy! Nem lehet bírni vele, mindenhez van valami hozzáfűznivalója, mindent jobban tud, mindent kommentál. Most is épp a boltba indul, reggel nyolc óra van, s az öreg tudja, hogy hamarosan nem látja viszont.
Másnaponként bevásárolni indul. Reggel már tiszta ruhát vesz magára, a haját is szebben fonja, majd tekeri kontyba és púpozza a feje tetejére. Közben az öreg morog. Hadd morogjon –gondolja -, az a dolga. Aztán meg mi köze neki ahhoz, hogy ő mit csinál? A férfi nem is tudja, hogy mennyi elintézni valója van egy asszonynak - fűzi tovább gondolatait, miközben készülődik. - Annyi minden történik a faluban…
***
pintér lászló
Spa, 1956 december 2.
Ma vasárnap van, rengeteg az időm, különben is esik az eső, így hát nekifogok, hogy megírjam első levelemet Belgiumból. Egy hete kezdtem el írni. Nem tudom megkapjátok-e, azt hallottuk, hogy még mindig nem működik otthon a posta. De azért remélem, hogy megkapjátok. Kelenföldön - ahogy azt a Nyitrai bácsi mondta -, az utolsó vonatot kaptuk el, mondták is az állomáson, hogy idén ez lesz az utolsó vonat, a legközelebbi majd csak egy hónap múlva, januárban indul, ha indul. Képzelhetitek, mennyien voltak rajta. Abban a zuhogó esőben még a kocsik teteje is tele volt emberrel. De nem minden ment ilyen egyszerűen. A nagycsarnoknál nem lehetett átmenni a Szabadság hídon. Azt mondta az igazolást végző géppisztolyos civil, hogy a hidakat lezárták, és ezen sem lehet átmenni, csak igazolvánnyal. Irtó szomorúak voltunk. Nem akartuk elhinni, hogy nem sikerül a tervünk, nem tudunk kijutni Amerikába. Jöttünk visszafelé, közben azon tanakodtunk, hogy mit lehetne mégiscsak csinálni. Már a Kálvin térnél jártunk, amikor Kari észrevett egy Csepel teherautót, ami a híd felé tartott. Ponyvás kocsi volt, vöröskeresztes zászló lobogott rajta. Nem kellett összebeszélnünk, hogy mit csináljunk. Átugrálva a leszakadt villanykábeleken meg a kidőlt oszlopokon, utána rohantunk és felugrottunk rá. A kocsi takarókkal volt teledobálva. Bebújtunk a takarók alá, hogy senki ne láthasson meg bennünket. Gondoltuk, ezt az autót átengedik a hídon. Így lapultunk ott, amíg a gépkocsit ellenőrizték a hídnál. Hallottuk, amikor a soffőr mondta, hogy üres a gépkocsi, csak takarókat szállít, ide a Gellért Szállóba, ami most kórházként működik. A géppisztolyos férfi azt kérdezte, hogy bele lőhet-e egy sorozatot a takarókba? Azt mondta a sofőr, hogy bele, de nem érdemes kilukasztani őket, mert tényleg üres a kocsi.
***
kajuk gyula
Találkozás a Halállal
Ma reggel, hazafelé tartva a város másik végébe, a Milleniumi Földalatti járatán pontosan 10:23-kor, a Kodály Körönd állomás magasságában találkoztam a halállal.
A halál kissé viharvert, ötvenes évjáratúnak saccolt hölgy volt, tisztes, bár divatjamúlt és kopott öltözetben. Ami feltűnt rajta, az bohókás, régimódi kalapja volt és az, hogy ódivatú flórharisnyát viselt, ami slendrián módon meg volt tekeredve a lábán.
A kocsi szinte üres volt, hátsó végében csak mi ketten foglaltunk helyet, a Halál és én.
Amikor beszálltam és leültem, persze még nem tudhattam, hogy kivel utazom, de nemsokára kiderült.
A Halál –hadd hívjam minden különösebb körülményeskedés nélkül egyszerűen csak így- furcsa, elgondolkodó pillantást vetett rám, mikor mellételepedtem. Szemében hirtelen a felismerés szikrája csillant meg. Jókora, fekete műbőr táskájából, amely valamiféle átmenetet képezett a dolgozó nő aktatáskája, egy idős hölgy retikülje és egy elfoglalt háziasszony „ki tudja, mit kell ma még hazacipelnem” apropójú szatyra között, egy vékony köteg karton űrlapot halászott elő.
***
