kortarsak

KÖNYÖRGÉS APÁTIÁÉRT

Add, Uram,

hogy a szemem pillája se rezdüljön attól,

hogy kiverik a szemem,

és ne forduljon fel a gyomrom akkor,

amikor gyomorszájon vágva földre esem,

add, Uram,

hogy a véremtől részegülőknek

egészségükre kívánjam az italt,

s ne vegyem a szívemre, ha a szívembe lőnek -

közönyömet a néphit hőstetté növeli majd.

De azt sose hagyd, Uram,

hogy ölbetett kezekkel nézzem bárhol,

ha mindezt olyanok sérelmére teszik,

akiknek kínjából és pusztulásából

erkölcsi erőt senki se merít,

énnekem már, Uram,

van elég erőm a beletörődésre, de az ő

csorbult igazságérzetüket nézni gyenge vagyok,

legyen hát miattuk mindig kötelező

visszaütni, amikor én már

nem is akarok.

***

VASPÁLYA

Öreg pályaőr, hová mégy?

Húz a nap, akár a mozdony,

a töltésen nincsen árnyék

s nincsen fény a szemaforon.

Talpfák közül kibújt a gaz -

vonat erre úgyse jár már,

nincs jegypénztár, nincsen utas,

csak a csönd az állomásnál.

Kinek jó, hogy felvigyázol?

Hibát ha látsz, hol jelented?

Vajon meddig ér a távol,

ha a sínek rozsdavertek?

Miféle véredbe-oltott

munkaköri kötelesség

teszi, hogy teszed a dolgod

anélkül, hogy megfizetnék?

Ki a megbízód, ki küldött

fel a puszta pályatestre?

Vízirendőr? Népi ülnök?

Úri hölgy? Parasztmenyecske?

Rekkenő a boglyatűzzel

dúsított nyárvégi hőség,

ide már az őszi hűs kell,

dér-takarta legelő, rét,

melyen átfektetve mállott

sínek üzenik a télnek:

nincsenek már indulások,

sose lesznek érkezések.

***

KÍMÉLJ MEG

Csak ama rettegőn-riadt

tekintettől kímélj meg engem,

mely minden tiltott nász után

felkönyörög ijedt szemedben,

mikor ketté-józanodunk

szemedben kérdő a kerekség,

azt kérdezi: így, így sem unsz?

Azt kérdezi: most is szeretsz még?

E pillantás csak cikkanó,

de épp elég, hogy megalázzon,

bántóan bizonygatja azt,

hogy nem nő túl a testi lázon

mi engem utánad tüzel,

s hogy bujaság a szenvedélyem:

se szív, se gond – csak vér. Szemed

ezt mondja s ez rám nézve szégyen.

Vagy talán őseredetű

e szolgamód riadt tekintet?

Visszacsörrennek néha még

Szokás csatolta ősbilincsek?

Megejtett s nyomban otthagyott

cselédlányok félelme ez még?

Kijátszott mátka kínja, ki

odaadta a frigy előtt a testét?

Fekszünk, tilalmas nász után.

Töprengsz: maradj vagy elköszönj-é?

Nyugalmam gyengéd ernyedés,

csupán te túlozod közönnyé.

Pedig most inkább kell nekem,

hogy itt maradj, hogy végre lássad:

ki jó volt lángnak lobbanón –

jó most duruzsoló parázsnak.

Miért alázol hát ijedt

alázatoddal engem? Ó hát

mikor érjük meg már a nők

tudat-emancipációját?

Merj úgy szeretni, mint ahogy

én szeretlek több ezer éve!

Hidd el: csak az a szerelem,

melynek a nász sosem a vége.

***

BALLADA A FÉSZEKMELEGRŐL

Lehetsz költő, festő, zenész,

komédiás vagy más efféle:

magányosan nem sokra mész,

mikor a sors rogyasztna térdre.

Kell hát a FÉSZEK menedéke,

hová bebújsz, ha zeng az ég –

húzódjunk hát a melegébe

egy újabb évszázadra még!

Az emberség, jóság kivész,

Kaszál a kassza sanda népe –

ha tűröd ezt, mivégre élsz?

Most bújtogass igazra, szépre,

s örülj, hogy buzgalmad tüzére

olajat önt e menedék –

húzódjunk hát a melegébe

egy újabb évszázadra még!

A vers, s dal jobbá igéz,

a szín, a forma kellemére

úgy válaszol a szív s az ész,

hogy benne égig nő a mérce.

S az ég talán megáldja érte

A fény e földi gyűlhelyét –

húzódjunk hát a melegébe

egy újabb évszázadra még!

Herceg, a poklok fenekére

jutnál – de társak fészke véd.

Húzódjunk hát a melegébe

egy újabb évszázadra még

***

MINDKETTŐ EMBERÜL

Szeretlek. Tőlem el ne várd

szokott módját a széptevésnek,

téged aláznának meg a

bókká butított esküvések,

mért mondjam: csodaszép a szád,

mikor csak oly szép, mint az átlag,

te is tudod: az úgyse vagy,

akinek vágyra gyúlva látlak.

Egérfogáshoz épp elég

egy csöpp szalonna – macska sem kell,

cincogó lányokat szokás

lábról levenni közhelyekkel,

az ő receptjük ismerős:

célzás ruhára, hajra, gyengéd

figyelmességek közt nehány

jól időzített szemtelenség –

ez csapda csak s nem taktika,

nem bámulat, de szánalom kél

az áldozat iránt, kiért

fölös hűhó a macskafortély,

mikor csak bársony bőrödért,

s csodás ívű szádért dícsérlek:

arcod ne fesse hálapír,

inkább haragpiros önérzet.

Tedd, hogy remek melled mögött

bonyolult szívedig találjak,

s ha szíved méltónak ítél,

fizesse értem meg az árat,

nászunk legyen ellenfelek

vívás utáni kézfogása,

egymás próbáját miután

mindkettő emberül kiállta,

amikor már nem érdekes

ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:

kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

***

A HATTYÚDAL HALÁLA

A Nagy Hattyúdal elmarad. A jobb rész

nem halt ki még belőlem, ám az élet

pénzbedobással működik, akárcsak a

parkolóórák a járdaszélen.

Érméket hát naponta kell szerezni,

hogy el ne szállíthassa holmi tréler

a két — panelből tákolt — menedéket,

amelyekben asszonyaim vacognak.

Így fest szánalmas önfeláldozásom:

cikkeket préselek pórusaimból,

harmóniákkal ingerlem az éter

örökérvényű disszonanciáját

és kilométert habzsolok ezerszám,

hogy — messzi falvakban — megaszalódott

vidékiségemet kilóra mérjem

gáláns, tékozló garasoskodóknak,

míg Dante Poklát por lepi a polcon —

levenni sincs időm, nemhogy magyarrá

erőszakolni súlyos tercináit.

Eddig se vártam senkitől se hálát —

mással adós a kedves és a hitves:

azzal, hogy elfogadjon, amilyennek

kifaragtak a fejsze-élességű

évek, gyújtóssá aprítván a lelkem.

Szálkát bőrükbe nem böknék — és mégis

érdességemtől szisszen mind a kettő.

Ha majd göcsörtök, gyalulátlanságok

horzsolását simítássá igézik:

értelmet adnak végső éveimnek,

melyek bensőmben gyűrűznek, akár a

tó felszíne, ha sziklát vetsz a vízbe.

Egész medremben megrendülve akkor

szédültre ringatom a hattyú-csordát

s daluk haláláért könnyet se ejtek.

***

A "Hiány kalodája" című kötetből. Hungarovox 2005.