Találkozás a Halállal

Ma reggel, hazafelé tartva a város másik végébe, a Milleniumi Földalatti járatán pontosan 10:23-kor, a Kodály Körönd állomás magasságában találkoztam a halállal.

A halál kissé viharvert, ötvenes évjáratúnak saccolt hölgy volt, tisztes, bár divatjamúlt és kopott öltözetben. Ami feltűnt rajta, az bohókás, régimódi kalapja volt és az, hogy ódivatú flórharisnyát viselt, ami slendrián módon meg volt tekeredve a lábán.

A kocsi szinte üres volt, hátsó végében csak mi ketten foglaltunk helyet, a Halál és én.

Amikor beszálltam és leültem, persze még nem tudhattam, hogy kivel utazom, de nemsokára kiderült.

A Halál –hadd hívjam minden különösebb körülményeskedés nélkül egyszerűen csak így- furcsa, elgondolkodó pillantást vetett rám, mikor mellételepedtem. Szemében hirtelen a felismerés szikrája csillant meg. Jókora, fekete műbőr táskájából, amely valamiféle átmenetet képezett a dolgozó nő aktatáskája, egy idős hölgy retikülje és egy elfoglalt háziasszony „ki tudja, mit kell ma még hazacipelnem” apropójú szatyra között, egy vékony köteg karton űrlapot halászott elő.

Szakasztott olyanokat, mint aminőket gyerekkoromban az orvosi rendelőkben lehetett látni. Fakó, szürke, vastag, szélükön foszladozó lapok voltak, előrenyomtatott, szigorú rubrikákkal, különböző kézírásokkal és időben kitöltött rövid, láthatóan hivatalos feljegyzésekkel ellátva, lila, fekete dátumbélyegzőkkel lestemplizve az egyes bejegyzések között.

Teljesen érdektelen volt az egész, ha hétköznap látom, tekintetem átsiklik rajta biztosan. De ilyenkor, karácsony idején mégiscsak volt benne valami furcsa, abszurd, elgondolkodtató… ahogy a kis öreg hölgy az űrlapokat böngészi, láthatóan fokozódó izgalommal. És amikor megtalálta, amit keresett, még furcsább volt, amilyen diadalmas, megelégedett tekintetet vetett … rám!

Amúgy szelíd, tisztán csillogó szürkéskék szemében valami dévaj derű villant meg. És amikor rápillantottam a kezében tartott, a többiek közül kiemelt kopott kartonlapra, döbbenten láttam, hogy az én nevem van a fejlécre írva… és a születésem ideje, ahogy az szokás.

Megköszörültem a torkom, hogy feltegyek egy nyilvánvalóan ostoba és fölösleges kérdést, de megelőzött.

-Igen, fiam! Maga az! Már régóta szeretném lezárni a kartonját, de mindig közbejött valami… Itt van, ni, kilenc évvel a nyilvántartásba vétele után, amikor magának gyógyszermérgezésben el kellett volna hunynia, már be is írtam, hogy túladagolás nyugtatóból… maga meg, egy szerelmes patikuslány trehánysága miatt vitaminokat szedett be… pedig akkor, ugye, önként akart távozni, amiatt a csúnya bizonyítvány miatt… Nemde?

Nem várva választ, így folytatta:

- Aztán itt van a két szerencsés autóbaleset, a lekésett repülő, ami maga nélkül robbant fel… És a legbosszantóbb, ez az utolsó eset…

Mikor már fent – a Területileg Illetékes Halálozási Hivatalban – is felfigyeltek a maga ügyére és maga a Körzeti Főhalál adta ki az utasítást, hogy zárjuk le haladéktalanul az ügyét, a maga gondolatait leszívó rendszer szerint éppen a családjához készült hazaindulni… Otthon vártam, több órán át, mikor kiderült, hogy maga egy másik családhoz tért haza, méghozzá vidéken, ahova nincs illetékességem…

Átvillant az agyamban, hogy tényleg…egyszer, hazafelé menet, teljesen érthetetlenül és számomra is váratlanul, felugrottam a pályaudvaron a vonatra, hogy láthassam az unokahúgomat és kisfiát…

- Most mi lesz? – kérdeztem fogvacogva.

- Mi lenne? – válaszolt a kis hölgy mosolyogva. Semmi… Karácsony van, mindenki túlterhelt a magányos öregek és bánatos tinik öngyilkosságai, a megfagyott hajléktalanok, az ünnepen magukat telizabáló és agyonivó emberek miatt. Nem érek magára most én sem rá. Majd, legközelebb, alkalmasabb időben…

Szólt a Halál, a kedves, öreg, elfoglalt néni és utamra bocsátott. Még láttam, hogy a kartonomra beír valamit, az Előjegyzések rovatba.

A vastag üvegen át nem tudtam kisillabizálni a dátumot. De nem is izgatott igazán, hiszen, mint megtudtam, még halál esetén is oly sok minden jöhet közbe…