Jézus születésére várunk, s én a haláláról gondolkodom. Azért, mert se élete, se halála nem volt eléggé lélekmegváltó. Az ember gonosz agyváladéka, az ártó tudás, újra és újra túljár Isten eszén is. Míg az egyik kezével teszi a jót, a másikkal többszörösen visszaveszi azt.
Mindez akkor jutott eszembe, amikor az egyik, lassan elnéptelenedő zempléni, kisfalu végén, megálltam az útszéli keresztnél:
…Kidőlni készül a bűnben korhadó fa,
oszlopának tövén kétezer éve már
haldoklik a moha.
Alatta gömbölyűn kérkednek a kövek,
csontjai elrozsdállt szögek temetője,
test-darabok lógnak, a hit tartja össze.
A nap aranyozza töviskoszorúját,
s arcáról tündöklik még a fényessége.
Számtalan sebében nem apad a forrás,
szent vére szivárog, patakja árad, mint
csillag sötétjében éjtengerek fénye.
Forog a világ, s benne a vétek
pokol-vörösében fürdik a lélek,
…fürdik hófehérre!
(NT: Jézus)
Mikor írtam, háborgott a lelkem… E kis településen nincs templom, talán nem is volt soha. Régen a fiatalabbja átjárt a hegyi úton, a szomszéd faluba, vasárnapi misére… A nagyon öregje, meg kibattyogott ehhez a kereszthez vagy otthonában nézett a falra szögezettre. Itt az emberek csak egy imát ismertek: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…” Bár, a bűn itt is bűn volt, a káromkodás ugyanúgy szállt a széllel, mint másutt, de az urbanizált világhoz képest ez volt a béke szigete.
Most végzetes csend lett, a lélek árnyéka se járja a házak előtti földutat. Itt már nincs bűn, nincs mit megbánni. Nem „fürdik”… végét járja a lélek és az élet…
Van mégis egy halálos vétek; a haldokló falu!
…Van-e még itt világ, keresztre kötözött
oltárkép az égen, csillaghempergésben?
Van-e még mindenség vagy Isten elszökött?
Vannak-e gyerekek két ölelés között?
(NT: Van-e még?)
Elszomorodtam, mert az járt az eszemben, hogy itt, a mintegy negyven ház néhányában élő, tíz-tizenöt embernek, vajon milyen lesz a Karácsonya? Nem akartam, nem volt erőm végiggondolni!
Égnek az adventi gyertyák, aztán itt a karácsony…
Bárhogy csűrjük-csavarjuk is az eszmék és ideológiák fonalát, ez mégis a Hit ünnepe. Nevezzük egyszerűen a szeretet, az öröm, az ajándékozás stb. napjainak! De vajon, túl az ünnepen, tudunk még legalább 360 napon át szeretni mindent, ami arra érdemes? Tudunk örülni annak, amit az élet jósága elénk tesz, tudunk önzetlenül adni, úgy, hogy a „kölcsönkért kenyeret” sosem kapjuk vissza? Tudunk naponta, legalább néhány jó szót szólni azokhoz, akikhez kellene?…
Hitetlenkedem…
Ilyenkor karácsony előtt, talán eszünkbe se jut mindez. A szeretet, a jóság, a másokról való gondoskodás vagy az örömszerzés gondolata, olyan karácsonyias, születés- és névnapis lett. Leegyszerűsítve: az ajándékozás csak egy kellemes, néha kínos feladat lett.
Igen, feladat… Mert kihalt belőlünk a napi törődés, a valahol mélyen, belülről fakadó emberi érzése. De ha nem is halt ki, elszürkült, mint gondatlan mosásnál a zsebben maradt ezer forintos. Nincs időnk átérezni, a köröttünk hemzsegő, fájdalmas, sőt iszonyatos dolgokat. Csak viseljük a hasonlóval telített saját életünket.
Persze, embere válogatja az elsilányulás mértékét. De nem tagadható: valamilyen formában, mértékben az örömszerzés, kicsit sarkosítottan, bizony ez lett.
Miért gondolom így? Mert a globálist tekintve az ismerőseim, barátaim, családom az egyre gyakrabban feltett „Milyen világ ez?” – kérdésére azt válaszolom: Brutális!
Néz körül, olvass újságot, hallgasd a híreket! Ez, az emberekkel telített világ, egyre jobban elembertelenedett!
Másokkal együtt, naponta én is látom, és ezért rémlettek fel bennem a régen tanult verssorok:
…“Piros húsvölgyekben piros vér forrott,
és úszott a koponyákból a tüzes talpakig,
asszonyi melltől asszonyi mellig,
csípők völgyétől csípők dombjáig;
parasztok üvöltöttek, nyerítve ujjongtak
és álltak a fürdőben, a párás gyönyörűségben
s zuhogott rájuk a vér... ”
Ezt, több mint egy évszázaddal ez előtt írta Révész Béla (1876-1944), akinek minden írásából, kisejlik a szépnek tűnő lírai képfacsarások mögül, az a kor, amiben élt, és ami naturális meztelenségében sajnos nem volt különb a mainál, csak ahogy mondani szokás: más volt, de hasonlóan embertelen!
Miért épp Révész Béla jutott eszembe? Mert ma, igencsak aktuális lett! Ő volt a magyar szocialista elbeszélő próza előharcosa, a munkásábrázolás kísérletezője, a szegény emberek sorsának krónikása. Hatása Kassák Lajoson és Szabó Dezsőn is kimutatható. Ady pedig, nemcsak jó barátjának tekintette, hanem nagyra is becsülte munkásságát.
Mikor éppen azon gondolkodtam, mit illik írni a Kaláka decemberi számába, egy telefon kimozdított témaválogatásomból.
A fiam hívott telefonon, hogy mit kérek karácsonyra…
Rövid gondolkodás után annyit mondtam:
- Kérek minden hónapra egy karácsonyt...
Így kezdődött az a beszélgetés, amiben ő, bolondos viccelődésnek vélte válaszaimat, addig, míg meg nem értette a „virágnyelven” mondottakat: egy kicsivel több törődést!
Mondhattam volna azt is:
- Azért kérem ezt, mert akkor biztos, hogy felhívsz telefonon, biztos, hogy meglátogatsz, biztos, hogy elhozod, és néhány órát játszhatok az unokámmal.
De rögtön meg is bántam, hogy csipkelődtem, mert mentséget keretem számára. Heti hat napot dolgozik, elindul délelőtt 10 órakor, és éjjel 1-kor végez. Bérrabszolga! De legalább van munkája….
Sodor bennünket a kegyetlen köznapiság… Igazi érzéseinket eltemettük városaink betonrengetegébe, az áldásos civilizáció salakjába, úgy is mondhatnám, hogy az egyetlen reményt ígérő hatalmas trágya dombjába.
Igen, ez maradt az evolúció maradékaként. Elvesztett érzékek, kihaló érzelmek. Érzékeinket kiöli, újra és újra a szocializáció, érzelmeinket nem ápoljuk, hagyjuk kihalni őket, mint a locsolatlan szobanövényeket.
Vesztes világunk pedig csak rohan, rohan, tovább… tovább…
Nem tudom, mit kellene írni erről úgy, hogy ne csak az észhez, a szívhez is szóljon! A jegyzet, egy esszé túl puha, a glossza iróniája, szarkazmusa nem elég erős, stb. Ultimátum, kiáltvány, statárium, haldokló népek és fajok gyorsan ítélő világbíróság kellene, hogy az üzleti, hatalmi érdekektől megmentsük, amit még lehet.
Nem tudom, milyen világot szeretnék, de nem ilyet! Hogy miért?
Egyetlen hét hírei egy csokorban:
Egy Németországi iskolában túszokat fogott egy diák és ritkítani kezdte őket, csupán azért, mert szenvedélyes videojátékos volt, s ezt akarta a gyakorlatban is kipróbálni.
Egy tinédzser lányka a barátjával, különös kegyetlenséggel megölte az anyját, leöntötték mésszel, hátha az szétrágja, aztán a háznál talált pénzen három napig mulatoztak, járták a discókat, míg a szomszédok bejelentése alapján, részeg önkívületük közben rájuk törték az ajtót.
A helyi lapban olvasom, hogy egy „jóhírű” iskolában, szünetben lefogták a többiek az egyik kipécézett diáktársukat, és egyenként apró kövekkel dobálták a fejét, mint valamilyen tárgyra a célbadobálásnál tettük mi is gyermekkorunkban. Az udvart felügyelő tanár az arcán több sebből vérző gyereket kiszabadítva a lincs-játék szervezőjének lekent két egészséges pofont. Később, a tanári szobában, a többi tanár előtt, makarenkói módszerrel a felelőségére akarta ráébreszteni a kiskorú kegyetlenkedőt. A kérdésre, hogy:
- Arra nem gondoltál, hogy kidobhattátok volna akár a szemét is?
A diák meghúzta a vállát:
- Maradt volna neki még egy…”
Na, ekkor elcsattan még egy pofon. Másnap fegyelmivel elbocsátották a tanárt.
Valaha úgy tanultam: a nevelés megfelelő módszerekkel példákból, példaképekből épül fel. Ez pedig csak egyetlen példa volt!
Példa?! Bocsánat! Mert mit lát, mit tapasztal globálisan az ember? Borzalmas terrortámadások, tragédiák, iszonyú történetek, kegyetlen küzdelmek, pusztulásba rohanó sorsok naponta. Erre van vevő! Ezek versenyeznek a hírekben a címoldalakért. Vannak szülők, akik kikapcsolják a TV-t a hírek idején, mert nem akarják gyermekeiket kitenni a brutális világ hatásának.
A lényeg az, hogy az ember már vadássza az embert! Pedig a túlélés miatt a vadászat során talált magára az evolúció hosszú útján. Ma is viszi még az út: vadászat, orvvadászat, háborúk, bűnözés, gyilkolás, tömegmészárlás, - hajtja a vére az embert, a kezdeti ösztönök győzelmi trófeája, a győztes hatalma felé.
Felejtsd hát el legszebb élményeidet:
„Emlékeink tárházának karácsonyai szívmelengető ragyogássá olvadnak össze, miként gyermekkorunk verőfényes nyarai, amikről ugyan tudjuk, mennyire feledhetetlenek voltak, ám dicsfényük elhomályosítja emlékképeinket; az esztendő végén a karácsony ez a ragyogás a szívünkben: nyarunk a télben.” /William Samson: Karácsony - részlet/
Sem a gazdagság, sem a szegénység soha nem volt érdem, csak a jóság. Az előbbi kettő csupán egy állapot, ami úgy ragad az emberre, mint akinek ez az egyetlen ruhája, s ezt az egyet nehezen veti le.
Bezzeg a szegény ember hamarabb szabadulna tőle, mint a gazdag. De hát mit vegyen fel utána. Mondhatná valaki, hogy a munkanélküli segélyt, jobbik esetben a nyugdíját, ha a sors kegyes hozzá, akkor egy minimálbért, vagy egy átlag fizetést, amiért látástól mikulásig kell dolgoznia, s annak is java részét levonják.
Jön a Karácsony! A szegény ember is kívánhat akármit, de maradjon közöttünk, hogy ez a kívánság oly legyengült, oly halovány sóhaj, s annyira érdemtelen mai világunkban, hogy nem bírja megtenni az ég felé a milliárd-ezer kilométert, így nem is jut el a címzetthez.
Marad, ami van! A különböző irgalmas-, jótékony- és szeretetszolgálatok. Esetleg azok a pártok, amelyek még nem felejtették el a közelmúlt választási hadjáratát, meg egyáltalán azt, hogy most azért vannak hatalmon, mert létezik körülöttük egy elég nagy létszámú tömeg, amit úgy hívnak, hogy a Nép. S mivel ez a nép mondhatnók elég cizelláltan sokféle, jócskán akad közöttük szegény is.
No! Ezért a fentebb említettek, illetve a rendesebbje, ilyenkor december táján gondol választóinak erre a részére is. Csak úgy bugyog a postaládából, médiából az olcsó almavásár híre, meg az, hogy hol osztják majdnem fél áron a burgonyát, a jobbaknál még narancs is akad. Akad, ha osztják! De öt közül legalább háromszor az osztásra várók találhatók csak a meghirdetett helyen, mert az osztogatók más feladatot leltek.
Hihetné az ember, hogy csupa galád dologgal van tele a világ! Szó sincs róla! Kell, hogy legyen az adakozók között kevésbé csalárd is. Kibe bízzon az ember, ha nem az Istenben, s annak földi helytartóiban, meg az általuk kitalált szervezetekbe.
Irodalmi és Társművészeti Egyesületünk egyik tagja K. Mária amatőr gobelinművész. Tehetséges, de szegény. Szerény segélyből és ugyancsak szerény körülmények között élő alkotó. Műveit azért nem adja el, hogy maradjon valami, amit gyermekeire örökül hagyhat. Ő mesélte ezt a Karácsony előtti nagy örömét.
Szomszédainak egyike újságolta a nagy hírt, hogy a „Csupaszív” (ez a név érthető okokból fiktív) egyházi szeretetszolgálat karácsonyi csomagokkal lepi meg a rászorulókat. Csupán annyi a feladat, hogy az aktivistáknál fel kell iratkozni, és az adott napon el kell menni a szervezet közösségi házába, ahol mindenki kap egy kisebb élelmiszercsomagot.
Jaj de jó istenem! - mondogatta néhány napig az ismerősöm. Akinek kedvenc szavajárása volt, hogy ha megéhezett: „megyek, főzök már magamnak egy karéj kenyeret!”
Most talán gazdagabb lesz az étrend, - gondolta, hiszen azt ígérik, hogy olyan csomagot adnak, aminek a neve „Karácsonyi sütés-főzéshez”. Talán akad benne legalább egy kg. liszt, az sem baj, - ami manapság nagy divat - ha régen lejárt a szavatossági ideje, (és óh!), ha akadna benne egy csipetnyi kakaó vagy - még gondolni is nagy merészség - , de egy kg. cukor…
Az aktivistáktól azt is megtudta, hogy lesz benne talán olaj is.
Óh! Micsoda fánk lehet ebből! Talán még más is…
Az izgalomtól napokig nem tudott rendesen aludni sem. Úgy érezte magát, mint az az asszony, akit régen kiírt szülésre az orvos, de a gyerek, az istennek sem nem akart bejelentkezni.
Eljött végül is a nagy nap. Sorba álltak még az épület előtt is az emberek. Tisztára olyan volt az egész, mint amikor népszavazásra gyűjtik az aláírást.
Mégsem lett az egészből semmi.
Bűnbánó Magdolnához méltatlan káromkodások kezdődtek. A szóáradatból egy dolog világossá vált: az ismerősömet sokad magával ugyan feljegyezték, de nem regisztráltak. És akit nem regisztráltak, annak csomag nem járt.
Nagy ábránd, nagy álom… Isten veled Jézuska! Honnan tudnád Te, hogy a jótékonysághoz nemcsak adomány, jó szív, szeretet kell, hanem egy különleges „csomagoló papír” is, ami úgy hívnak, hogy bürokrácia.
Lehajtott fejjel ment a dolga után és eszébe jutott, amit a sorban állás közben hallott, hogy városának legnagyobb plébániája is gyűjtést rendezett a hívők között a karácsony, a szeretet ürügyén. De a hasonló sorsúak már széltében hosszában mesélték, hogy az osztogatók ott is fosztogattak, mert mire csomagolni kezdték a dolgokat, a plébános szinte magán kívül ordítozott, ugyanis a gyűjtemény ízletesebb részének java már eltűnt…
Jó nagyot nyelt, s megnyalta a száját, aztán rögvest el is nevezte a „Csupaszív” szeretetszolgálatot „Csupasz–szív”-nek. Szerzett egy tapasztalatot, egy pecsétet a munkanélküliségére.
Mikor legutóbb temetőben járt a szülei sírjánál, belekotort a sírokról letakarított hulladéktárolóba, onnan hazahozott néhány félig égett gyertyát és egy-két fenyőgallyat. A gallyakat úgy vagdalta és kötözte egymáshoz, hogy lett belőle egy kis méretű, kör alakú koszorú. Ezt volt az ő adventi koszorúja. Erre helyezte azt a négy darab gyertyát, ami félig már elégett volt ugyan, de így is megtette a magáét. Meggyújtotta az esedékest. Most tartott a harmadiknál. Aminek – s ezt másoktól hallotta – az volt a neve: az ünnep öröme.
Ezért citáltam ebbe a gondolatkörbe Révész Bélát. Ő sem látott mást a saját korában. Sötét, kínokban vonagló világot maga körül és ezt rögzítette. A vajúdó világ jajkiáltásait. Az élet, amelyben élt, a szenvedés börtöne volt. Kemény, zárt börtön, kulcsa pedig a jövendő kezében rejtőzött. Ő megálmodta ezt a kulcsot; készített róla egy másolatot a hitéből, a szíve véréből, a szolidaritás álmából. Ezt mutogatta, ezt tartotta magasan az emberek felé. Ezt, amit úgy hívnak: jóság. A sötét sorsok mélyén, a jóság vallása bontogatta nála a szárnyait. Ilyen gondolatokkal emlékezik róla az Irodalmi Arcképcsarnok.
Az ünnepek utáni olvasgatásra őt ajánlom, mert az írásai, - mint oly sok feltámadásra váró - régen megérdemelne egy új életet.
***
